már megint. Sokszor volt már ilyen, sőt, mondhatni, hogy folyamatosan ezt éljük: egyik nap/hét egész jó, másik nap/hét meg sz...r. Mivel, amikor kevesebb a mennyiség, akkor Csimbikémnek többet kell szívnia, mire megindul a tejcsi. Na türelme, az viszont nincs. Ilyenkor ordít-ordít-ordít, végül elutasít. Akkor már nem kell neki, hiába nyugatom le, hiába csinálok bármit, aztán megpróbálom visszatenni, már nem kell. Vérzik a szívem, mert egyébként szeret cicizni. Vérzik a szívem, mert jó lenne legalább hat hónapos koráig szoptatni is. Sajnos kb. egy hónapos korától már kell tápszeres kiegészítés, persze nem túl sok. Mindent kipróbáltam, az óránkénti mellretevéstől kezdve a tejserkentőteákig, fejtem bőszen, volt, hogy kétségbeesésemben még barna sört is ittam egy-egy pohárral. De semmi nem segít.
Én úgy voltam a szoptatással már a terhességem idején is, (16 hetes voltam, amikor megindult az előtejem, olyan szinten, hogy naponta foltot hagyott a pólómon, volt, hogy már melltartóbetétet használtam) hogy szoptatni akarok, ha törik, ha szakad. Aztán amikor (függetlenül, hogy császáros voltam, megindult a tejem egyből) már szoptathattam, szoptattam is, az én kis piócám szívta is a nedűt. Harmadik napra aztán "szétrágta" a mellbimbóm. Én is béna voltam, mert hiába mutatták, nem tudtam eltalálni azt a pózt (valószínűleg azért is, mert nekem a bal lábam térdtől lefelé művégtag, így azon az oldalon nem tudok ugyanolyan természetes pózban támaszkodni se), ami kényelmes lett volna mindkettőnknek, így általában én görnyedtem mindig kitekert pózokban, lényeg, hogy dedemnek kényelmes legyen. Persze a hátam, a nyakam és a lapockám már görcsölt. Összességében amikor már tetőztek a mell és hát fájdalmak, eljutottam arra a szintre (meg lehet kövezni, de ez volt), hogy utálok szoptatni, mert (persze azon kívül, hogy gyermekem elélvezkedik rajta) nekem k---a fájt. Szenvedés és kín volt, sírva szoptattam, persze biztosan másnak se menyország az első hetek. De nekem már elegem volt, és ezt a mellgyulladás már csak tetőzte. De szoptattam, mert akartam, mert neki jó volt. Cicizhetett, ameddig bírtam, ha máshogy nem, akkor bimbóvédővel.
Aztán amikor már megerősödött a mellbimbóm, utána már imádtam a szoptatást. Imádtam, ahogy nyel, ahogy markolászik, ahogy fúrja az arcát. És most imádom, ahogy huncutkodik, ahogy játszik, ahogy nevet, miközben szopizik, ahogy szív egyet és utána elengedi és rámnevet. Imádom, és fáj, hogy talán már nem sokáig fogom ezeket a perceket élvezni. Én azt nagyon ízléstelennek tartottam, ha egy másfél-két éves, vagy annál nagyobb gyerek szopizik. De ha most választhatnék, hogy szopizzon két évig, vagy csak négy hónapig, akkor azt választanám, hogy inkább két évig.