meghatódtam. Csimotám ma egész nap rajtam lógott, hagytam is, szinte minden percet Vele töltöttem. Ami nem furcsa, hiszen így megy ez minden nap, de azért mindig van egy kis "szabadfoglalkozás", amíg anya mosogat, rendetrak, pucol, sikál és persze mostanság sokat dolgozik. De ma lesz-tam mindent, főleg, amikor csak sírt és sírt és sírt. Onnantól kezdve tényleg csak az Övé voltam. Együtt ettünk a földön, együtt másztunk, imádja, ha négykézláb mászunk  Vele együtt, vagy Ő csak ül, mi meg mászunk felé. Sokat jelent minden együtt töltött perc, de igazán talán csak ma jöttem rá, hogy mennyire.

Mostanában nagyon sokat bújik hozzám, egyre jobban érzem, hogy kötődik - hozzám. Egyre jobban érzem, hogy ezt a kis emberkét bizony kimondhatatlanul szeretem. Persze, mindig is szerettem, de ahogy nő, talán úgy még jobban, jobban, jobban, már-már nem tudom, hogy lehet-e még ennél is jobban, de ha igen, akkor még jobban.

És egyre jobban kifejezi Ő is a szeretetét. Amin ma meghatódtam: az ölemben volt, megfogta két kézzel a fejemet és odanyomta az arcát. Nem egyszer, nem kétszer. Épp hogy csak puszit nem adott. És tette mindezt úgy, hogy ott is maradt. Húzott magához. És én is magamhoz. Mint mindig. Én mindig puszilgatom, szeretgetem, mint minden anya a gyermekét. Nekem lételemem az érintés, még egy ismerőssel is, ha beszélgetek, megérintem egyszer-egyszer. Ilyen vagyok. Azért kicsit félek attól, hogy mivel fiú, nem lesz olyan bújós, szeretetét kifejező...