Nem dicsekszem. Nincs miért, és amúgy is Boti jár az eszembe. Könnyek közt, de leírtam előbb e pár sort, megtörtént, de ennél sokkal de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben. Mint hogy egy hét hónapos nagyfiú, a Boti sok sok erőt gyűjtsön, és meggyógyuljon.
Az ember sokszor átértékeli az életét. Teszi ezt főleg sajnos csak akkor, amikor az életében nem várt tragédiák történnek. Hiába nem vagyok személyesen érintett, de mi blogbarátok ismeretlen ismerősei vagyunk egymásnak, hiszen nyomonkövetjük egymás napjait, együtt sírunk, együtt örülünk. Ami Botonddal és családjával történik, az egyszerűen nem hagy nyugodni. Kavarognak a gondolatok a fejemben, kergetik egymást. Ölelem, szorítom, szeretgetem a Fiamat, és minden egyes imám mellett, amit Botondért mondok el imádkozom Milánért is, hogy vele soha, soha, soha ne történjen semmi baj.
Azt, hogy mit érezhetnek, min mehetnek keresztül Lyndyék, nem tudom. Én már a gondolatba is beleőrülök. Lyndy és Sean, legyetek nagyon erősek, Boti belőletek is erőt merít, a Jó Isten pedig Veletek van! A nap minden percében gondolunk Rátok férjemmel együtt, imádkozunk Értetek meg annyi blogtársunkkal együtt. Erősek vagytok, nem lesz semmi baj! Nem lehet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!4