Ma vittük vissza ismét a gyermekorvoshoz Milánt. Kedden megyünk legközelebb... Az egyik fülére is ráment egy kicsit, köhög is még, taknyos is, de láza legalább nincs már. Hétfőn már csak én leszek vele itthon, nagyfőnök megy melózni.
Na az van, hogy komolyan nem tudom mi van. Milán másfél hete olyan, mint aki teljesen bekattant. Betudhatjuk ezt ugye a betegségnek is, de már akkor kezdődött nála ez a hisztis, menj innen, neeeee, amikor még nem volt beteg. Ez most fokozódott, és tegnapra kiverte a biztosítékot. Non stop - komolyan, két perc nyugi van talán, amíg nem visít - megy a balhé, nem jó semmi, sehogy. Ma már a pohár vizen gondolkoztam, persze nem kapta meg, de beígértem neki. Annyira bepörgeti magát, hogy a végén hány is. Nem lehet lecsillapítani, nem lehet beszélni vele, nem hat semmi rá. A könnye nem folyik, egy csepp sem... Viszont tényleg nem tudom, hogy mi van, mert lehet, hogy a füle fáj? De ilyet akkor se produkált még soha. Ma egész nap, tegnap két órát folyamatosan. Komolyan mondom, kilövetem magam a Holdra.
Most nem tudom azt írni, hogy milyen csodálatos az anyaság az egyetlen gyönyörű huncut fiammal, mert jelenleg a világ végére menekülnék, annyira kikészített. Pedig imádom.