Pimpi még itt zajong mellettem, a hangom rekedt a sok Elmo herélt hang utánzástól. Boldog vagyok, mert itt van mellettem ez a kis gyerkőc, elmondani nem lehet, mennyi boldogságot ad. Még mindig nem vagyok tisztában azzal, hogy mennyire lehet ezt fokozni. Itt ül az ölemben. Közben meg ezer máson jár az agyam.
Anyun.
Nagyon régóta köhög, szinte fuldoklik. Soha nem dohányzott. Nem bírja a párát, a füstöt, az olajat, a gőzt, ha hideg van, ha meleg van... Nem allergiás, de van vmi tüdőbetegsége. Nem tudja, hogy mi. Mert kis buta, félénk, naív, mondhatnám, hülye, mert elmegy az orvoshoz, évek óta jár, de nem meri megkérdezni, mi a baja. Mondhatni, én vagyok a fasz, hogy miért nem megyek vele, bár azt kéne, de nem tudok, itt állok fél lábon, intézem a saját, gyerek-munka-intéznivaló teendőimet, de ez még nem is lenne gond, ha Pesten laknánk, mint régen. Ha anyuhoz oda tudnék költözni a gyerekkel, ha csak egy kis időre is, ha nem lenne ott az élettársa, aki (bár, ha nagy ritkán ott van a Milán, nem, de) amúgy mindig dohányzik. Ha nincs ott egy kutya, aki egy vadállat tacskó. Ha nincsenek ezek a körülmények. Anyu kijön, de nem hagyja ott a társát, a kutyát egy napnál tovább....
Mókuskerék.
Most gasztroenterológián volt. Nem értettem, hogy minek, miért kell mennie. Kivettek valami 3 milis csomót a nyelőcsövéből, elküldték szövettanra. És nem tudom, hogy miért, minek, mitől. Ő se tudja, senki se tudja. Most annyi van, hogy január 4-ig itt izgulok, rágom a körmöm, mert nem kérdezte meg, hogy ugyan miért küldenek szövettanra cuccost. A papírjait hiába olvasnám el - igaz, többre mennék azzal is, mint amit anyu el tud mondani -, nem nagyon lennék beljebb.
Mérges és kétségbeesett vagyok.
Cukros. Szarik a diétára. Ez így van évek óta. Mert ő nem fog megvakulni, neki nem fogják levágni a lábát, neki nem megy tönkre a veséje (csak az agya), és nem baj, hogy évente növelik az inzulinadagját. Nem baj, hogy napi 5x ad magának már 30 ml körüli egységeket. Nem baj.
Szerinte.
Miből állna a rohadt hús mellé egy kis zöldséget enni? Mert az a baja, hogy ő a húst szereti. Azt eheti, fulladásig. Tudom, én is voltam cukros, én is inzulinoztam, végig csináltam a diétát a terhesség alatt. Tudom, hogy szar, a szemem jött ki az éhségtől az elején, de hozzászoktam, megcsináltam, egészséges, fitt voltam. A másik indoka, hogy drága a diéta. Könyörgöm, mióta drágább egy kiló zöldség, mint egy kiló hús???? Vagy mint egy kiló rízs? Meg hogy Ő imád enni (én is), és még ebből is adjon le?
Igen, ha az életéről van szó.
Szívnagyobbodása is van, ez is van, az is van.
Tök jó.
Tudom, hogy nem kéne rá mérgesnek lennem (nem is vagyok). Tudom, hogy így kell elfogadnom, amilyen. Így is fogadom el, csak kétségbe vagyok esve, mert féltem, de szarik magyarul minden jó tanácsra. Rányomja a mindennapjaimra a pecsétjét az aggódás, az idegeskedés, ami ma meg is látszott rajtam.
Komolyan, olyan, mint egy gyerek. Sőt, rosszabb, mert Ő egy felnőtt gyerek.
Lett...
