a hadak útját. Hát kérem szépen, a helyzet az, hogy a reggeli utazás jó lett volna, ha nem egy ósdi volánbusszal kell mennünk, ahol éppen annyi hely van a két üléssor között, hogy a picibabakocsi elfér. Mellette már senki, és persze a leszállóknak nincs hátsó ajtó, csak az első. Mivel a lépcsői is bazi magasok voltak, segített egy srác felrakni, no de onnan aztán nem tudtunk se előre, se hátra felé mozdulni. Így kénytelenek voltunk egy jó hosszú megállóval előbb leszállni, hogy a hátulról jövőket le tudjuk engedni, visszapakolni meg már nem akartam a kocsit, szóval gyalogoltunk az országúton. Szóval remek volt.

Milán egyébként szeret buszozni, most is vigyorgott nagyokat, de ilyen buszon ez babakocsival kivitelezhetetlen. legközelebb még megpróbálom úgy, hogy összecsukom és addig amíg buszozunk, magamra kötöm, mert a kengurumat már kölcsönadtam.

Amíg az országúton battyogtunk, elaludt a lelkem, elrázta a zötykölődés. A művházba, ahová mentünk is elvolt, nézelődött. Szerencsére találkoztam a barátnőmmel, aki ott lakik, így miután összeszedtem egy zsák ruhát (next, george, gap nagyon szép állapotban 100ft/darab) hozzájuk mentünk el, ott vártuk meg Apát.

Jankával (1,5 éves, a barátnőm lánya) délelőtt nagyon jól elvoltak, Milán sokat mosolygott rá, fogdosta, de néha, amikor Janka kupánvágta játékkal eltörött a mécses :D

Szóval az utazás jó lett volna, ha nem ez a száz éves tragacs jön, de pont ezt fogtuk ki.

Most alszik a két gyerek (Apa a másik), én meg megyek pakolni.