Hétfőn, lévén, hogy a munkám részemről elvégzendő részét (helyes így?) leadtam (persze nincs vége, ma szívtam mint a torkosborz), hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy akkor igen, mégiscsak megyünk a dédihez, mert már nagyon hiányoztak, illetve hazajött Hollandiából uncsitesóm, akivel már nagyon régóta nem találkoztunk. Neki is van már két gyereke, a nagylány (4 éves) Chelsee és a 9 és fél hónapos Ramsey. Sajnos a kisfiúval nem találkoztunk, mivel amikor odaértünk fektették le. De a kislány írtó édes volt. Olyan szeretettel vette körül Milánt, féltékenység nélkül, hogy számomra megdöbbentő volt. Milán tőle szokatlan módon először sírt. Ilyen még nem fordult elő, bár lényegében érthető is volt a viselkedése, hiszen hirtelen kb. 10 ember vette körül, ebből 7-et most látott életében először. Akkor már fogzott is javában (jah, most szépítem a dolgokat :D), illetve pocifájása is volt, mert aznap bébiételt kapott ebédre és Klaus Hipp 5 hónapos kortól már kukoricás cuccot kínál, hiába, én vagyok a hülye, hogy odaadtam neki. Szóval minden összevéve a kezdeti síráspityogást (döbbenten álltam, szokatlanul cikisen éreztem magam, persze bizonygatták, hogy a sok idegen, de akkor is fura volt így látni Milánt) elhagyva visszakaptuk jókedvű Milánunkat.
(Milán egy gyengéd pasinak bizonyul Maja, nem tépi a lányokat (csak az anyját), csak finoman, óvatosan nyúl hozzájuk. Ezt mondd meg légyszi apudnak, nem kell félni, nem harap a bácsi :D )
Nagyon jó volt x év óta gyerekestől találkozni. REmélem mielőbb megismételjük.
Dédinél a megszokott módon csodás volt minden. Ott volt a pótmami is,a Zsuzsi, aki szintén nagyon fontos része az életünknek. (Dédi fiának a felesége.) Ha ott vagyok, mindig visszakapok a gyerekkoromból egy darabot. Nagyon sokat jelent Ő nekem, borzasztó volt hallani tőle azt a mondatot, hogy: "Remélem azért még megélem, hogy ez a drága mindenségem egy kicsit nagyobb legyen." Azt hittem, hogy ott, előtte, azonnyomban a karjába borulok és elbőgöm magam. Csak öleltem, öleltem és el se engedtem volna sosem.
80 éves, de nem látszik rajta. A mai napig uszodába jár, egészségesen él, túrázik, vigyáz magára. De az idő Őt sem kímélte, a szíve rossz, volt infarktusa, asztmás, reumás, a gyomra se túl jó. Naponta eszembe jut, hogy nem akarom Őt elveszíteni, neki még élnie kell. Van is miért, itt egy dédiunoka is a gyermeke után persze, akit imád, aki fényt visz az életébe. Vele aludt éjjel. Hát, mondanom se kell, hogy én óránként felébredtem, annyira nyugtalanul aludtam. Nem azért, csak furcsa volt, hogy ott vagyunk pár méterre egymástól, de külön szobában, külön ágyban, de nincs mellettem. Óránként felébredtem és átsettenkedtem a dédi hálójába, hogy halljam a szuszogását Csibikémnek.
