2007. június 11-én este 7 óra körül két kis piros csík jelezte számunkra érkezésed. Nem számítottunk rád (bár idealizáltabb lenne azt írnom, hogy pont így terveztünk mindent), mert úgy tudtuk, hogy nem lehet természetes úton gyermekünk. És mégis. Te, aki az ultrahang képen még csak egy kis maszatnak látszol, te vagy az élet legnagyobb ajándéka számunkra! Apa is elsírta magát, amikor megtudta, hogy minden rendben van, de ezt majd ne hánytorgasd fel neki :)
Mindenesetre nem adtad be a derekadat egykönnyen... sokáig lógattad a lábad a felhő széléről, míg végre úgy döntöttél, hogy beköltözöl hozzánk. Vagy már az elején is olyan kis okos voltál, hogy tudtad, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha a születésed a téli hónapokra időzítjük. Nekem nem lesz nagy pocakkal melegem, te meg mire kimehetsz a szabadba, addigra pont madárcsicsergéses, napsütéses idő lesz. Egyébként egy kis nyúzógép vagy: reggeltől estig hányingerem van :)
Teli vagyok aggodalommal, ami nem túl jó. Egy olyan út, amely millió nő által van kitaposva, számomra mégis homályba vesző, bizonytalan, ijesztő, de izgalmas. Egy olyan út, amin aggodalmak nélkül szeretnék végigbotorkálni.
Aggodalmak: igen, vannak, voltak, lesznek... A kezdet nagyon nehéz volt. Túl egy méhenkívüli terhességen és egy lombikon...
Kezdődött a 6. heti pecsételéses maszatolással, amit vérnek nem lehetett ugyan nevezni, de egyből bepánikoltam, görcsölés, rohanás a nőgyógyászatra. A könnyeim folytak, arra gondoltam, hogy elveszíthetlek. Persze mikor is történt volna, ha nem pénteken késő délután. Ilyenkor már a kórházban nincs se ultrahang, se rendes orvos, csak az ügyelet, tanoncokkal. Mert persze a doki nem ér rá. Lényeg, hogy beértünk, és nem is olyan sok várakozás után behívtak. Vizsgálat: zárt a méhszáj, pisilés: a teszt negatív!!! Ennyi volt, gondoltam. Mit is várhatnék én mást a sorstól. Irónikus voltam, utáltam az egész létet.
Az orvos azt mondta, hogy valószínűleg elhalt a terhesség, de biztosat csak a hétfői ultrahang fog mondani. Életünk legszörnyűbb 3 napját éltük át hétvégén. Vasárnap már nem bírtam tovább, elküldtem apucit egy terhességi tesztért, hiszen a hányingerem csak nem múlt. És a teszt pozitív volt!!! Nah, hát ezek után már végképp nem tudtuk, hogy mi van, teljesen összezavarodtunk. Hétfőn az ultrahang megerősítette ezt az állítást, a terhesség él, viszont az embrió csak 6 hetes. Két héttel fiatalabb, mint gondolták! Hát mindössze 4 hetesen derült ki létezésed, ezért nem is csoda (bár a 21. században már elvárná az ember), hogy nem mutatta ki a teszt létezésed. Nem baj, élsz, ez a lényeg. Innentől kezdve fekvés, progeszteron kúp, kímélet. Két nap múlva elmúlt a maszatolás.
(6 hetes 3 naposan. Ezért hívlak én Maszatkának, amit apuci felháborítónak tart)
A nyolcadik héten megint kezdődött a maszatolás, amit most már kicsit nyugodtabban fogadtunk. Már amennyire lehet. Megint kórház, zárt méhszáj, minden ok, feküdjek, stb....
A tizenegyedik héten megint maszatolás, görcsölés, minden ok, teendők ugyanaz.
Aztán göröngyösen ugyan, de csak túljutottunk a kritikus 12 héten. Talán most már nem lesz semmi baj. A hányinger minden napomat végigkíséri mióta kiderült, hogy terhes vagyok, de ez ezzel jár - nálam legalábbis. Meg lehet szokni a keksz-citromos-szénsavas ásványvíz kombinációját :)
