Na de, a következő sorok tényleg Milánról szóljanak. :D
Ahhoz képest, hogy az utóbbi időben volt egy-két ijedős megnyilvánulása (anyuméknál és dédiéknél, hozzáteszem rég volt náluk), nagyon barátkozós kedvenc fiam. Ma is kint hagytam a közért előtt (nem vagyok felelőtlen anyuka, de néha előferdül, hogy hétszáz lelket számláló kisközségünkben nem féltem annyira, főleg, hogy kilátok a bolt ablakán) és egyszer csak azt látom, hogy kb. 6 gyermek nagyjából 6-12 évesig terjedően veszi körül a bkocsit, és magyaráznak neki. Bubor meg csak ontotta mosolyát, egyáltalán nem ijedt meg a teljesen ismeretlen arcoktól!
Sőt, tegnap olyan aranyos volt: ránevevetett a kutyánkra. Dorka kutyával már régóta közeli barátságban vannak, próbálom úgy csinálni, hogy kutyánk részéről ne alakuljon ki féltékenység és Milán se féljen tőle. Őszitén megmondom, nem tiltom a kutyát el tőle, hogy fúj, nem szabad. Hiszen bizonyos korlátokon belül mindent szabad. Ha ő megfogja a kutyát, nyilván utána kezet kell mosnia. Nyilván csak finoman szabad hozzányúlnia. De egy pici gyereket nem nagyon lehet ilyenre "beszabályozni". Dorka egy éves múlt, egy menhelyről hoztuk el, amikor még csak három hónapos volt. Én ekkor már terhes voltam, tehát mindig is úgy neveltem, hogy szokja a "nyúzást", az esetleges atrocitást: cibáltam a farkát, fülét (persze óvatosan, fájdalommentesen), mindig hozzányúltam, piszkáltam evés közben, had szokja, persze Bubort nem arra fogom tanítani, hogy piszkálja a kutyát, de egy gyereknél ez néha kiszámíthatatlan, legyen ehhez is hozzászokva ebünk, nehogy ezért megkapja. Persze nevezett kuty labrador (és vmi keverék), a labradorok meg igen családcentrikusak, már ha egy kutyára lehet ezt a megfogalmazást írni, mindenesetre békés, türelmes, játékos természetű. Remélhetőleg nem lesz semmi baj, persze sose lesznek csak úgy kettesben magukra hagyva, a kertnek van egy része, ahová a kuty csak engedéllyel, amikor mi is ott vagyunk csak akkor jöhet be. Természetesen ott nincs kaki pisi :)
Önállósodás terén még mindig a béka segge alatt vagyunk, sőt, egyre lejebb, nemhogy fölfelé haladnánk. Bubor nagyon nagy színész, a világ fájdalmát is el tudja játszani, miután teljesen komfortban kéne lennie, van is, de leteszem a habtapira, nagyágyra stb. és kész. Ordít, ordít, ordít, köhög, remeg a keze, szája. Könny nincs...
Hagyom én sírni, kb. 5 percet... se... nem bírom... pedig tudom, hogy ez már akár tudatos is lehet. Tudja, hogy úgyis megyek. Vagy nem tudatos? Tudom, hogy nem manipulálnak - szerintem -, mert ők még nem igen tudják, mi az a manipuláció. Bár most kezdenek okosodni... Azt viszont tudják, hgy jobb nekik úgy, ha foglalkozva vannak velük a nap 24 órájában. Én tényleg amondó vagyok, hogy szeretet, közelség, gyengédség, érintés, játék stb. valóban a legfontosabb elemek. Mindezeket meg is adom neki. De az embernek vannak bizonyos szükségletei. Nem kérek én sokat, napi kétszer fél órával is boldog lennék, amit a játékaival tölt nélkülem (úgy, hogy lát, kb fél méterre vagyok tőle, sőt, beszélek is hozzá), ordítás nélkül.
Valamit nagyon elkúrtam... Gyenge vagyok valószínűleg, pedig muszáj lesz egy kicsit hagynom hisztizni.
Most az előbb megkóstolta a husit is, egyelőre sajnos csak konzerv formában. De csak azért konzervben, mert nekem csak egész pipimellem van lefagyasztva, a hirtelen ötlet (ismételten Majuson felbuzdulva:D ) pedig nem tette lehetővé, hogy eme husi 10 perc alatt kiolvadjon. Summa summárom (Úr Isten de ordít, erős vagyok, erős vagyok....) kapott ebből kostolót, amit jól is fogadott.
Holnap veszek neki, csak neki egy mellecskét, amit kockákban fagyasztok le, hiszen neki még úgy sem kell több.
Na jó, megyek, mert, mert nánáná, meee, veiii, eiii, őőő, uuuu, üüü, breii és minden változat tálcán volt már, ki nem fogyva a repertoárból...
Tényleg, meddig bírja egy gyerek ezt, mert én nem sokáig. Hú, már rendesen morog. Szó szerint.
Na pá. Megvígasztalom. ... erről ennyit... :D
