Tegnap életem egyik legfájóbb pillanatát éltem meg. Írtam már, hogy Milán pár napja nagyon apás lett. Engem is keres, de most Apa a minden. Ez tegnap már odáig fajult, hogy amikor odamentem hozzájuk, akkor egy jó nagyon rámütött. Dühből, nem viccből. Persze egyből mondtuk neki, hogy mit csinál, nem szabad megütni senkit, főleg nem anyáékat, meg hogy az fáj nekem, de szerintem ez tök mindegy volt - egyelőre. Aztán se simit, se puszit nem adott. Én sírva rohantam be a lakásba, magamrazárva az ajtót, hogy leboruljak az ágyra, és jól kisírjam magam. Borzasztó érzés volt. Persze jött utánam, és kiabált az ajtó előtt, hogy Ada, Ada... No, kimentem, félretettem bánatom.

Ezt megelőzően történt - elmentünk végre a medveparkba -, hogy Apa ölében volt, amikor a sapkáját vissza akartam tenni a fejére. Elkapta a kezemet, és olyat harapott a karomba, hogy még a feje is beleremegett. Ez is dühből volt. Akkor a szájára csaptam.

Ma pedig ellökött magától.

Ezeket akkor csinálja, amikor Apa is ott van. Most vagy féltékeny az apjára, vagy sok volt neki a négy-négy nap, amikor magára hagytam, és ezért dühös, vagy nem tudom. MIndenesetre nagyon szarul vagyok emiatt. Ennél fájdalmasabb "élményem" még nem volt.

De amúgy meg keres, hív, odajön, játszunk, sőt, most még többet vagyok vele, már nem dolgozom, a háztartást is leszarom, csakhogy minél többet lehessek vele, szóval tényleg nem értem.