Munka elindult tegnap... és fáj a szívem. Fáj, mert nem akarok elszalasztani egyetlen percet sem a fiam cseperedéséből. Hiába vagyok itt mellette akár csak 30 centire. Lassan haladok. Nagy volt a pofám, hogy jaj, kell az anya nélkül eltöltött kis idő is. Kell, de nem biztos, hogy most van itt az ideje. Bár, akkor mikor? Hiszen fél év múlva még jobban csak azt mondom, hogy nem most van itt az idő... Igazából sosincs itt az idő...
Panaszkodtam, hogy jaj, a Milán nincs el egyedül kis ideig is csak alig. Ma elvolt egész sokáig. Lehet, hogy kemény volt a habtapi, mert úgy, hogy ráterítettem egy paplant is, már jobb a helyzet. Na mind1, elvolt, de akkor se tudtam dolgozni, mert akkor meg csak az motoszkált a fejemben, hogy bár ott feküdnék/ülnék mellette. Előbb evett, természetesen csak evés közben alszik el. Le se akartam tenni az ágyba. Legszívesebben az ölemben tartottam volna, amíg felébred. Annyira .... nem tudom megfogalmazni... szeretem.
Nah, megyek dolgozni...
Én barom...
Most már mind1...
Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz...
Vagy csak első nap leszek megint depis???
No comment :D
