Hát mit is mondjak... nem vagyok egy könnyekig hatódó típus sajnos. Pedig meghatódok csontvelőig, de hogy könnyezzek is, az csak bánatból megy néha, örömből nem. Na de azt, hogy fiam felült, hááát, majdnem megkönnyeztem...de aztán nem :D Inkább csak nevettem, úgy igazából, örömből, jókedvből, teljes szívből. Én akkor se tudtam sírni, amikor megszületett... Akkor is inkább nevettem. én vagy nevetek, vagy kiabálok, persze aztán nevetek... No evvan, de ettől még nem áll meg a világ, legalábbis a miénk nem, mert most tárul ki csak igazán...
Ül a gyermekem. Magától, nem támaszkodósan, mint tegnap, ül mint a cövek, úgy egyenesen Isten igazából. Fejlődik. Kétségtelen. Rohamosan. Most mit mondjak? Talán azt, hogy döbbenek, mi minden újat tud mutatni nyíló értelméből egy kis ember nap mint nap.
Kihordtam a hálóból az összes paplant, párnát, paplanok a habtapin, párnák körben, játékok rajta. Muszáj, mert reggel óta csak a sírás volt, mert a visszaérkezés már nem olyan könnyű mint felülni. Akkor általában koppan a kobak, bár szerintem inkább az ijedtség mint a fájdalom a sírás oka.
akkor már minden ok
Szóval én furcsa anyukának éreztem magam néha. Azt hittem, hogy én furcsa vagyok, mert nem élek át bizonyos dolgokat úgy, mint más anyukák. Pedig de, átélem ugyanúgy, csak másképp. Csapjatok már arcon, mert megint nem vagyok túlontúl érthető megfogalmazásban. Szóval átélem, de más, aki örömkönnyekben csordul egy-egy örömteli pillanatkor, ott én nevetek, vagy csak hallgatok és nézek...és magamban nyugtázom, hogy igen, igen igen... Na neeem, nem politizálunk, főleg nem Harry Potterrel, mert nem érdemli meg, hogy ide véssem a győzelmi indulóját. Biztos fogok még sírni is...vagy neeem? Ne legyen olyan alkalom, hoyg én sírjak. Szerintem. Mert akkor már baj van.
