Szar napot írtunk ma. Szegénykémnek egész nap cseréltem a pelust, kentem a neogranormonnal - nekünk ez a leghatásosabb, ha kiütés van, bár eddig csak két hetes korában fordult elő -, de estére annyira elterjedt rajta, hogy már a kuki környékén is ki volt pirosodva. Az egész fürdést végigordította, el is hiszem, hiszen csíphette neki a melegvíz, hiába nem használok fürdetőt, csak fürdőkrémet, ami meg semleges. Nagyon sajnálom Őt, amikor már sírt a fürdés alatt, én is sírtam. Az öltözésnél nem volt gond, pedig azt szokta végigordítani az apjának.

Ma megint meglepett. Már nem is merem leírni, nehogy azt higyje valaki, hogy kitalálom ezeket, de pedig akkor is leírom, mert igaz, szóval az egy kis malac éneklésekor a röf, töf, döf-öknél mindig az orrát bökdöstem. Így ment ez szinte mióta megszületett. Ma az etetőszékben ült, vágtam a körmét - tudni kell, hogy amíg szopizott, addig szopi közben tettem ezt, aztán apa fogta ölébe és együttesen bírkóztunk meg vele, aztán jött a babakocsis verzió, most meg az etetőszék -, közben énekeltem neki a fent említett dalt. Ahogy rákezdtem, nyúlt az orromhoz. Felismerte. Persze nem pont a röf-röf-röf-nél vagy töf,vagy döfnél, de felismerte a dalt, és tudta, hogy amikor ezt éneklem neki, akkor mindig van egy "rituálé".

Tényleg döbbenetes, és tényleg igaz, hogy napról-napra nyílik az értelmük. Mi mindenen átmennek a legparányibb dolgokon keresztül, ami nekünk, nagyoknak természetes, hogy "emberré" váljanak. És ez még mindig semmi, még sokkal, de sokkal elképsztőbb változáson fog keresztül menni, amit még elgondolni se tudok. Fogalmam van róla, de átérezni, átélni csak akkor fogom, amikor ezeket megéljük. Egy csöpp kis élet.

Ma sokszor jött, mászott fel rám, bújt, pedig nem szokása, mert egy igazi kis izgő-mozgó sajtkukac. Tudtam én mindig is, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, de mivel mindig "dolgozik", felfedez, mindig úton van, ezért talán nem volt annyira nyilvánvaló. Persze jött mindig, egy-egy másodpercre, aztán márt iszkolt is tovább. De ma megerősítette bennem azt, hogy igen, rám van szüksége legfőképpen, hogy talán én vagyok neki a vígasz, az öröm, a jókedv, a gyógyír, a bánat... a minden. Vagy ami a legfontosabb, szembesültem a ténnyel már talán többedszerre is, hogy Ők még tényleg, őszintén, feltétel nélkül tudnak szeretni, bízni. Annyira tiszta, annyira igaz a lekük. Ők nem rosszak, hiszen azt se tudják, mi az, hogy rossz.