A névnapozás tegnap elmaradt, bár köszöntöttük/köszöntötték, nagy ajándékozás nem volt. Vasárnap viszont jön a család, akkor lesz pótolva minden.
Van már gumicsónakunk, ami tavaly is volt, de apa ügyesen felakasztotta a szögre, így kilyukadt. A szomszéd MIki viszont megragasztotta, így tegnap délután már kettesben élvezhettük az enyhülést adó pancsit. Meg kell mondjam, egyedül nem marad meg benne Milán, szoknia kell a kérdést. Kis rinyálós lett. Fél óra a max., amit eltöltünk benne, aztán ki. De amúgy se egy maradós fajta, inkább örökmozgó. És az is igaz, hoyg egy gyereknél már az is csoda, ha fél órát egyhelyben tölt el. Főleg nála :D
Holnap szerencsére már csomagolhatunk, három napra eltűnünk, már nagyon unom a banánt, rég mozdultunk ki úgy, hogy nem jöttünk még aznap haza. Ez meg látszik a telefonszámlámon is, sajnos :(
Ma bodzaszörpöt készítettem, kíváncsi leszek a végeredményre. Milán persze még nem fogja élvezni eme finomságot, a szörp kizárva még nagyon sokáig. A bodzát teaként ismeri, és szereti, fogok is szárítani.
Pimpikém alakított tegnap és ma is, tegnap a szomszédtól kért, daráltatott kukoricát, amit én átszitáltam, Miki kiszelelt szépen kiborította a földre, de szerencsére azért maradt belőle. (Anyuéknál ettem szabolcsi töltött káposztát, ami nem rízzsel volt, hanem apróra tört kukoricával dúsítva, hát, mit ne mondjak, apának és nekem is jobban bejött a rizses változatánál). Ma pedig egy poharat tört össze a kövön, non-plusz ultraként bele is nyúlt, bár nem vágta meg magát, hála Istennek.
A mai napi csúcs, pedig - ami nem az Ő hibája -: mentünk a közértbe, az úttesten, láttam, hogy jön egy nagy traktor. Természetesen félre álltam egy autóbejáróra, ott vártuk, hogy elhaladjon mellettünk és mehessünk tovább. Milánt még úgy is fordítottam, hoyg lássa ezt a szép járgányt, mert ez tényleg egy csúcsmodell volt :D A vezetékek alatt áltunk. Ahogy elment mellettünk, leszakította az egyik nagy kábelt. Hallottam, hogy valami pattan, hallottam a suhogást, amit a nagy kábel csinált a levegőben. Arrébb rántottam a babakocsit, kb. 30 centire tőlünk landolt a kábel. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha ráesik Milánra. Az biztos, hogy szétvágja a húsáig. Na, de ha még villanykábel lett volna, na abba aztán tényleg nem gondolok bele. Remeg a gyomrom azóta is. A hapsi persze csak annyit mondott, hogy: "pedig járt már ezen az úton máskor is". Köszi bazdmeg, egyáltalán nem nyugtat meg a mottód. Annyira lesokkolt az egész, hogy még megszólalni se tudtam, pedig letéptem volna a fejét, az biztos. De legalábbis a kábelt a seggébe dugom. Még ha nem is tehet róla. Ha én dühös vagyok, akkor nem mérlegelek, ha netán elvetem a súlykot, bocsánatot kérek. Na, de ha a gyerekemről van szó, akkor meg is ölöm. A lényeg, a szerencse, vagy hogy föntről vigyáznak ránk, hogy nem történt semmi baj. (Egyébként hülye, borzalmas dolgokat álmodtam napok óta, lehet, hogy ennek az előjele? .... )
