túlmiszifikálni a dolgokat, Milánnál azt hiszem kezdődik a dackorszak, vagy prekamaszkor, vagy nezvezzük, aminek akarjuk, de a vége sosem jó. Kiröhög, ha rászólok, és csinálja újra. Rászólok kétszer, ha nem, kicsit rácsapok a kezére, kiröhög. Kiborítja a játékait (8 nagy doboz...), és azokon tapos. Direkt. Hiába a szép szó. A tiszta, vasalnivaló ruhát ledobálja, viszi ki az udvarra, hiába a szép szó. Na, ma, miután többször is rászóltam, nagyobbat csaptam a kezére, utána elmondtam neki, hogy ezt azért kapta, mert hiába kértem szépen, nem fogadott szót, és tudja, hogy a következő eseménynél is ez vár rá. Vatta van a fülében. Vagy a fülén ül.
Lehet, hogy nem a legjobb nevelési módszer - amúgy sosem ütöm meg, ilyenkor is a szívem szakad meg -, de legalább hatásos, annyira legalábbis, hogy nem nevet ki, hanem elpityergi magát, és abbahagyja a duhajkodást. És a kéremre visszaadja a zsákmányt is.
Nehéz.
A kiságyba szoktatást meg se próbáltam, nincs még sötétítőfüggöny, így főleg tárgytalan, mert világosban nem igen alszik el. Igen, ez is egy megoldandó probléma, gondolom, a bölcsit se fogják besötétíteni, amikor alszanak.
Ha, ma eljutottam fodrászhoz, merész lépést követtem el, levágattam, vörösre festettem az amúgy szőkés, melírozott hajamat. De Milán megismert, sőt, simogatva elmondta a véleményét. Amúgy három órát töltött ismert környezetben, ismert emberekkel, de nélkülem, egy szó nélkül. Szuper srác. Már csak a kozmetikus hiányzik, na meg egy új idegrendszer, meg egy új láb, és akkor totál szép lesz az élet.
Válságban vagyok. Szeretnénk testvért Milánnak, de nem most. Most minden sínen van, munka, böli, család. De az a baj, hogy nekem ha lenne spontán gyermekem, akkor az egy csoda vagy méhenkívüli. Ezt már egyszer megjártam, életveszélyes állapot, de egy hete késik, ég a gyomrom, és a terhességi teszt is mutat egy halvány második csíkot. Mint az előző méhenkívülinél. Kivagyok, várok, de nem tudom, meddig várjak. Ezzel kockáztatnám a lehetőségét annak is, hogy esetleg megint csodababánk szülessen spontán, mert akkor már egy műtött, rossz petevezetékem se maradna. Arról már nem is beszélek, hogy utána nem tudom ellátni napokig maximálisan a családom, a gyermekem két hétig nem látna csak kórházban, fájdalmas fintorral az arcomon. Félek, hogy elveszítek valakit és általa valamit.
Szóval, vki örül egy pozitív tesztnek, én is, de nem ilyen áron. Lehet, hogy szemét vagyok, de az életünk fontosabb. Nagyon nehéz. A férjem csak azt mondja, hogy sötéten látok mindent. Igen, én fekszem majd kés alá, nekem nem lesz munkahelyem, nekem kell majd megint lombikra járnom, ha mégegy babát szeretnénk. Viszont Ő dolgozhat majd három melóhelyen, hogy helyretegye az anyagiakat, hogy ne dögöljünk éhen. Ez is valami.
Amúgy szép napjaink vannak. De most ezek a kérdések foglalkoztatnak, holott még nem biztos semmi sem, de én érzek valami nemjót a zsigereimben... Ne úgy legyen.
